Nem szomorúan írom ezeket a sorokat könnyeket hullatva, hanem ledöbbenve komolyan, mert nem rég tudtam ezt meg. Nem fogok sírni, hiszen nem állt hozzám közel az illető, de ismertem, és volt három gyereke. A legkisebb tizenhat éves, aki már nem gyerek és nem is felnőtt, de most nagy szüksége lenne rá. Ő nem tudom, hogy reagált arra, hogy meghalt az édesapja. Én hozzám nem áll igazán közel az apám, de fájna, ha meghalna, mert azért valamilyen szinten törődik veled, ha még apának nem is a legjobb.
Ő még csak ötven valamennyi volt. Úgy közel volt a hatvanhoz. Egészséges volt, és már túlélt egy rákot. Erre egy hónap alatt egy emberi roncs lett. Az lenne a kérdésem, hogy hol itt az igazság? Ez fair? Isten ítéletei szerintem nagyon megkérdőjelezhetők. Sajnálom őt, mert még simán élhetett volna. Még elég "fiatal" volt. Milyen rossz lehetett a leépülését végig nézni.
Ismerem a lányát. Osztálytársam volt. Nem szimpatikus gyerek, de most sajnálom, hogy el kellett veszítenie az apját. Ezt vajon ennyi idősen, hogy lehet feldolgozni. Biztosan fáj neki. Erre csak közhelyeket lehet írni. Ilyenkor a legjobb megoldás a szép, közös emlékekre gondolni.
Ezt most úgy éreztem, hogy ki kell írnom, mert ez az ember ennyi tiszteletet megérdemel.
“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)
Nyugodj békében!
